BAJUSZTÖRTÉNET
Szerző: Dávid Attila Norbert, alias D.A.N.
Sziasztok tweederek (tweed emberek szóösszevonásból) itt a bajusz csütörtök!
Amíg szép lassan növöget mindenkinek a bajusza és semmi más dolga nincs mit várni, (és persze formára simogatni) mikor lehet végre alakítgatni rajta az újonnan beszerzett ollóval és fésűvel… fésülgetni, pödörgetni, álljon itt egy-két sor a bajusz történetéről.
Jó olvasást! Sziasztok. Dávid Attila Norbert :})
Manapság egyre kevesebben viselnek bajuszt. Néhányunk azért őrzi még ezt az ősrégi divatot, igaz, hogy többségünk csak szakállal együtt. Pedig nem mindig voltak ennyire „pucérak” a férfiak…
Kezdjük azzal, hogy mire is kell a bajusz? Elvégre fáról történt lemászásunk óta elkényelmesedésünk egyik jeleként elvesztettük szőrzetünk 99%-át is, így a főemlősök bőrét védő arcszőrzet szerepe is igencsak megváltozott. Már az ősember sem igazán élvezhette szakálla vagy bajsza melegét, így az hogy mégis látunk napjainkban is szőrös férfiakat, igencsak más okokra vezethető vissza. Talán akkor kezdődött ez a divat is, amikor az ember az önmagára ébredés és a tudatos létnek egy olyan fokára lépett, amikor teste tudatosan használt fegyver lett: politikában, hétköznapokban, társadalomban és természetesen a szexualitásban.
Az első ismert bajszos férfi az ókori Egyiptomból köszönt ránk. Nofer hercegnő férje, Rahotep négyezer-ötszáz éves arcát egy egyszerű, fekete bajusz díszíti. Az ókori egyiptomiak is viseltek bajuszt, igaz, a nemesi körökben ez ritkaság volt, papok és fáraók pedig egyáltalán nem szerették. Az istenek makulátlanok, így az isteni fáraó csak az álszakállt viselhetett, mint a királyi hatalom egyik isteni atributumát. Az ókori kelet más részein azonban igazi kultusza lett a bajusznak: a kínai császári szimbólumok egyike lett a vékonyra pedert, lefele keskenyedő, ún. mandzsu bajusz. Egyike volt a tekintély, a virilitás és a hatalom jelképeinek. A „Nap fiának” divatját később átvette az egész Távol-Kelet, egészen az Európaiak térhódításáig. Külön figyelmet érdemel Buddha egyik ábrázolása még „sötét” korából. Szidhárhta Guatama hercegnek irigylésre méltó, kecses bajsza van a későbbi szoborábrázolásokon. Az asszír és az óperzsa királyi paloták ábrázolásain a szárnyas géniuszokat és „minden királyok királyait” is bajusszal ábrázolták, igaz ez esetben ehhez társult az elmaradhatatlan pödört és gazdagon díszített szakáll is.
Európában, a klasszikus ókorban sokkal divatosabb volt a szakáll, mint a bajusz. A toga virilis felvételéig az ifjú római nem borotválkozott, de azt követően inkább előnyben részesítették a sima arcot. A bajusz főleg a hellenizmus elterjedése révén lett divattá, amikor a nemes Róma megismerkedett olyan kultúrákkal, amelyek férfitagjai nagy szeretettel viseltek dús bajszokat: trákok, gallok majd a betörő „barbár” népek egyik sajátos jegye volt a bajusz. A gall vezér, Velcingetorix ikonográfiai ábrázolása mind a mai napig a jellegzetes gall bajusszal történik. Pompeiben már az I. században számos ábrázolás örökíti meg a festőművészek előtt bajusszal pózoló rómaiakat. Az első császár, aki bajszos szakállt viselt, Hadrianus volt. Őt aztán számos társa követte. Az egyiptomi Fajjúmból és a Római Birodalom számos városából származó férfimúmiák festett portréin nemegyszer találunk bajszos ifjakat.
A középkorban sem szerették a bajuszt külön viselni a szakálltól. Legtöbbször együtt viselték, ez jelentette a férfiasságot, hatalmat és a tekintélyt. A különálló bajusz legtöbbször a kamaszkor, a házasság előtti ifjú szimbóluma volt. Az ókori szakállas divatot követő reneszánsz után a bajusz a bohém rokokóban jött ismét divatba, ahol a filozófus Descartes, Colbert, francia államminiszter és Moliere, a király kedvenc színésze jeleskedett bajuszságokban. Ugyanezt a kecses bajszot látjuk a németalföldi festők néhány portréján is. A szakáll férfias monumentalitását kezdi átvenni a sokkal kecsesebb és akár pajzánabb bajusz. A XVII-XVIII. században a kicsi, kecses bajszokat kedvelik.
Az igazi fordulatot a romantika hozza. Az ifjú polgár a kalap, sétabot és csinos öltöny mellé feltétlenül arcára tűzi a bajszot is. A bajusz ekkor válik igazi divattá. Elárulta viselőjének korát, társadalmi szerepét, nemzetiségét és akár vagyoni állapotát is. Kialakult a kecses, arányosan kettéfésült, felfele kunkorodó angol bajusz, a nagy, dús szinte vízszintes ún. magyar bajusz, majd a császár bajusz, amit a mi Ferenc Jóskánkon vagy a korabeli német vezérkaron látunk. Jellegzetes bajszot viseltek az amerikai cowboyok, az amerikai polgárháborúsok és a porosz katonák is. A viktoriánus polgársághoz szervesen hozzátartozott a bajusz, nélküle a kor férfiideálja elképzelhetetlen volt. Ezek közzé tartozott Andrássy Gyula gróf is, akinek ifjabb portréin még egy kecsesebb angol bajusz mosolyog.
A XX. század első évtizedeiben is divat marad a bajusz. A mozgókép megjelenése közvetítette a legújabb divatot a köznép köreiben is. Így terjedtek el a Clark Gable, Charlie Chaplin vagy Jávor Pálos híres bajszok. A húszas és harmincas évek buja korában, ahol Berlinben és Párizsban virágoztak az éjjeli klubok, a kor divatjához tartoztak a kunkori bajszok vagy éppen a ceruzavékony bajszok. Ennek egyik elütő, de ikonikus példája Salvador Dali utánozhatatlan bajsza, amelyről ő maga irt külön monográfiát. A hippi korszak után ismét divatba jöttek a vastag, bozontos, lefelé hajló bajszok. Nézzük csak meg John Lennon bajszos képeit.
Manapság a bajusz nem tartozik a férfiideálhoz. Mégis, Johnny Depp vagy Orlando Bloom nehezen képzelhető el e régi, szőrös divat nélkül- nem is beszélve arról az indiai úriemberről, akinek közel három méteres bajsza volt, melyet kerek 15 évig szépített.
Szabó Csaba 2012 április 10. (www.kolozsváros.ro) …vagy egy másik írás a szőr történetéről, itt: http://magyarbajusz.hu/node/46
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése